A mai napig emlékszem, hogy remegtem, miközben a Harry Potter utolsó részének legvégén jártam. Harry éppen a biztos halálba tartott kezében a feltámadás kövével, közben pedig halott szeretteinek megidézett szellemei kísérték. A legkülönfélébb érzelmek kavarogtak bennem: féltettem Harry-t, de csodáltam is, ostobának és hősiesnek tartottam, az élő szeretteitől el nem búcsúzás és a halottakkal való újraegyesülés keserédes kavalkádját lassan megmérgezte az elkerülhetetlen vég közelgő látomása.

Azon azonban soha nem gondolkodtam el fiatalkoromban, hogy hogyan vagyok képes érzelmeket táplálni holmi betűkonstrukciók iránt, ahogy azon sem, hogy ez a fajta imaginációs utazás miként képes úgy felülírni a racionális valóságot, hogy tényleges, heves fiziológiás reakciókat produkáljak, mint a szapora szívverés és remegés.

Amellett, hogy az érzelmek rendkívül széles skáláját produkáljuk fiktív világokkal és karakterekkel kapcsolatban, az értük való rajongás a Twilightos tolltartótól egészen az olyan extrémitásokig is terjedhet, mint a Marry your favorite character online. Vannak, akik nem csak a virtuális térben házasodnak, hanem ténylegesen feleségül veszik 2D-s szerelmüket, de cikkek sokasága ad tanácsokat azzal kapcsolatban is, hogy mit tegyél, ha szerelmes lettél egy kitalált személybe.

Evolúciós pszichológiai szempontból nézzük meg az olyan kérdéseket, mint:

Mi az érzelem?

Hogyan vagyunk képesek érzelmeket táplálni kitalált karaktereket és események iránt?

Miért volt ez adaptív az őseink számára, és miért jó ez nekünk?

Az emóciós modell

Mielőtt tovább olvasol, előételnek ajánlom az előző cikket, ami arról szólt, hogy miért töltjük az időnket kitalált világokban.

Ahhoz, hogy jobban átlássuk az egész folyamatot, először nézzük, mit mondanak az evolúciós biológusok/pszichológusok az érzelmekkel kapcsolatban. (Mellmann, 2006)

Klaus Scherer emóciópszichológus az érzelmeket az ember pszichológiai apparátusában az evolúció szelekciós termékének tekinti. Az emberi viselkedési reakciók három alapformáját nevezi meg: a reflex, az érzelem és a racionális problémamegoldás.

A reflex evolúciósan a legősibb reakció, ami spontán történik, és megbízható módon mindig bekövetkezik, ha a vonatkozó inger jelen van. Becsukódik a szemed, ha felé kapnak, az asztalról leguruló pohár után nyúlsz, elrántod a kormányt a részeg biciklis miatt, hátrahőkölsz a moziban, rákattintasz a lájkra a dús keblű szingli ismerősöd alatt, de akkor sem gondolkodsz sokat, ha a forró tepsihez ér a kezed.

Az érzelem Scherer szerint „késleltető fázis”-ként működik, ahol az inger és a válasz valamelyest szétkapcsolódnak. Ezalatt lehetőség van a környezetben további információk felvételére, feldolgozására és többféle képzeletbeli reakció kipróbálására. A hatékonyság nem csökken, hiszen a test ugyanúgy felkészül a „bevetésre”, viszont jelentősen megnő a rugalmasság. Vegyük például a mozi esetét, ahol a képernyőn megjelenő ijesztő jelenet láttán hátrahőkölsz. Az elméd a másodperc töredéke alatt felveszi az információt, hogy a kép a mozivásznon van, a hang a hangszóróból jön, amiket összeegyeztetve az emlékeiddel a helyet „biztonságosnak ítéli”. Ugyanakkor eközben a tested felkészül a támadásra/védekezésre, a pulzusod az egekben van, a vér a végtagjaidba áramlott, tehát kész vagy a cselekvésre, mégsem rohansz ki.
Emiatt nem ütsz vissza a barátnődnek, amikor lecsavar egy pofont a botrányos viselkedésed miatt, amikor majdnem fellök a nyugdíjas a buszt rohamozva, vagy mikor a részeg haverod ráborítja a vodkásüveget a rizikó pályára.

A racionális gondolkodás a homo sapiens rugalmasságát óriásira növelte, viszont ezzel arányosan a reakcióidő lecsökkent. Ez viszont rendkívül bonyolult és változatos viselkedést tesz lehetővé, valamint képest szembemenni az érzelmekkel is.

Érzelmek mint fölérendelt pszichikai programok

Leda Cosmides és Johm Tooby továbblépett Scherer elméletén azt állítva, hogy az érzelmek nem csupán késleltető eszközök, hanem olyan fölérendelt pszichikai programok, amik megszervezik az alárendelt mechanizmusokat.

Egyszerűbben fogalmazva az ember óriási számú adaptív mechanizmussal rendelkezik – mint az arcazonosítás, alvásszabályozás, párválasztás, szívverés szabályozása, ellenség azonosítása – amiknek a koordinációja problémát jelent. Ezért aztán szükség van olyan föléjük rendelt koordinációs programokra, amik a kontextusnak megfelelően szervezik a különféle moduláris összetevőket. Hogy lássunk erre egy konkrét példát, idézem Cosmidesék tanulmányából a félelem emócióra vonatkozó részt, illetve számunkra ismerősebb kontextusba ágyaztam azt:

„Képzeljük el, hogy esti programunk után hazafelé tartunk, és egy sötét parkon át vezet utunk. Egyszer csak fa roppanását, és halk zörejeket hallunk magunk mögött. A Cosmidesék által „helyzeti detektor”-nak nevezett mechanizmus találatot jelez a kiváltó mechanizmus részeként. Mialatt a kereső impulzusok tovább működnek további ingerek után kutatva, a helyzeti detektor elindítja a „fenyegetés, veszély, ellenség jelenléte vagy követés” emocionális programot. Az észlelés és figyelem rendszereiben azonnal változás történik (pl: kiélesedik a hallás halk zajokra, a látás az apróbb vizuális különbségekre) A motivációk és célok módosulnak (pl: biztonság válik a domináns céllá, a fáradtság és éhségérzet tompul, szexualitás, játék iránti motiváció csökken, fájdalomküszöb megemelkedik). Újjászerveződnek az információgyűjtő programok (hol vannak a barátaim, akik segíteni tudnának?). Módosulnak a keretkoncepciók és a különbségtételek (a környezet mérlegelése a biztonságos/ veszélyes fogalmak alapján szerveződik). Az emlékezés funkciói az új helyzethez alkalmazkodnak (van-e a környéken búvóhely? Jöttem-e el alkalmas hely mellett idáig?). Megváltozik a kommunikatív viselkedés (hallgatás, félelmet tükröző arckifejezések) Speciális következtető rendszerek lépnek működésbe (észrevett-e az ellenség vagy továbbhaladt?). Fizikai változások mennek végbe (stressz hormonok választódnak ki, felkészítve a testet a menekülésre vagy harcra). Új viselkedési szabályok lépnek életbe (menekülés vagy harc).”

A rendszer pontos működését nem fejtem ki, elég annyit tudni, hogy a helyzeti detektor folyamatosan pásztázza a környezetünket a keresőimpulzusok segítségével, és ha kiváltó ingerre bukkan, akkor elindítja az emocionális programot. Miközben a pásztázás folytatódik, a különféle kognitív moduljainkat a helyzetnek megfelelően koordinálja.

A fikció mint utánzat

Az irodalmi szövegeket példának véve, azért reagáltam mind emocionálisan mind fizikálisan Potter úr kalandjaira, mivel a helyzetdetektor elsőre nem képes különbséget tenni a valóság és a mentális reprezentációk között, ezért találatot jelez, és elindítja az emóciós programokat. A másodlagos helyzetfelmérés során az inger fikciósnak bizonyul, ezért nem történik tényleges cselekvés. De akkor miért marad meg az izgalom továbbra is?

A szerzők szerint az emocionális programjaink meglehetősen szélsőségesen üzemelhetnek attól függően, hogy honnan származik az inger és mire irányul. A mozis példa esetében például a menekülésre vagy harcra felkészítés során jelentős hormonkibocsátás történik, a „felkészülés” pedig nagymértékű stresszel jár a szervezetre nézve, ezért amint kiderül, hogy nincs valódi veszély, azonnal leállítja a hormonkibocsátást, és a heves szívverést már csak mint utórezgést érzékeljük. A költséghatékonyság szempontjából itt a minél hamarabbi detektálás és reagálás a cél.

Más a helyzet az erotikus-romantikus regényt olvasó hölgynél, ahol az olvasás keltette szexuális izgalom hosszabb ideig megmarad. A mozis élménnyel ellentétben a szexuális hormonok termelését célszerű hosszabb ideig fenntartani, amíg az „erotikus intimitás” program találatot nem eredményez, mert ez megnöveli a reprodukció esélyét.

A másik szélsőséges reakció a kiváltó sémákra való reagálást illeti. Ilyen például az utódgondozási reakció. Egy madár a nyitott csőrre reflexszerűen etetési mozdulatokkal reagál, és egyaránt eteti a saját csemetéjét és az idegen kakukkfiókát. Az embernél egy kisgyermek látványa a védő és gondozó viselkedés emocionális tendenciáját váltja ki.

Itt érzelmi program szintű, és nem reflexszerű válasz jön létre. Elég furcsa is lenne, ha a nők egy síró kisgyermek láttán azzal reagálnának, hogy előkapnák a kebleiket, és módszeresen a gyermek szájába tennék. Ehelyett a reagálás nyelvi szinten érhető tetten, ahogy „aranyos”, „édes”, „bájos” jelzőkkel és reakciókkal illetjük. Ennek a programnak a szélsőséges reakcióira lehetnek jó példák az internetes „mosolygó tárgyak” gyűjtemények, de nem csak apró gyermekekre reagálunk, hanem mindenféle állatra, akár babákra, plüssökre, telefonokra és mindenféle tárgyra is.

A képzelet veszélyei – extremitások

Cikkek sokasága – például ez és ez is – próbál tanácsokat adni arra az esetre, ha valaki beleszeretett egy kitalált figurába. De miért történik ez meg? Hangsúlyoznom kell, hogy bizonyos életkorban és körülmények esetében ez szinte természetes. Egyéb esetekben ez a kérdés elég ingoványos területre kalauzol el minket, ahol a gyermekkori traumák, a szociális fóbiák, érzelmi és szellemi működés rendellenességei, negatív tapasztalatok és még sok más közrejátszhat, de bizonyos általánosságokat is megfogalmazhatunk:

Míg a real-life kapcsolatok teli vannak bizonytalansággal, veszéllyel, viszályokkal, feszültséggel, kitárulkozással, szellemi-lelki-anyagi-egzisztenciális „kizsákmányolással”, addig ezek a „fiktív kapcsolatok” biztonságot nyújtanak. A lehetséges veszélyek nemléte mellett a kitalált szereplők kevés rossz tulajdonsággal rendelkeznek, a cselekedeteik tökéletesen behatárolhatóak, a velük kapcsolatos élmények bármikor újra átélhetőek ugyanolyan színvonalon, és szükség esetén azonnal félre is tehetők. Minimális energiabefektetésért cserébe maximális hasznot nyújtanak.

Bizonyos szempontból ez a fajta szerelembe esés teljesen természetes, hiszen mindenki ezt csinálja. Mikor a friss pár tagjainak agyát elönti a rózsaszín köd, akkor irracionális rajongással viseltetnek a párjuk iránt, úgy, mint a fiktív karakterek iránti rajongás esetében. Csak a pozitív tulajdonságokat látják, a negatív dolgok felett elsiklanak vagy szemet hunynak, és a drogfogyasztáshoz hasonló tüneteket produkálnak. Itt is, akárcsak a fiktív személyek esetében, nem is feltétlen az adott emberbe, hanem az általa közvetített idealizált figurába szeretnek bele. A saját vágyálmaikat és preferenciáikat az adott személybe belevetítve a tökéletesség illúzióját hozzák létre, amiért rajonghatnak.

Egész életünk folyamán – de főként tiniként – vágyunk a szeretetkapcsolatokra, szeretnénk szeretni és szeretve lenni. Nem csoda, hogy főként tinik esetében gyakori a sztárok, énekesek, színészek, idolok iránti féktelen rajongás, és valószínűleg a fiktív szerelem is náluk lehet a leggyakoribb. A fokozott kíváncsiság, a szeretetre való éhség, a valódi kapcsolatokban való járatlanság és bizonytalanság mind közrejátszhatnak ezekben a folyamatokban. A fikció gyakorlatilag a szociális ingerek pótlékaként működik. Elégtelen valódi szociális kapcsolatok esetén azonban az adott személy úgy dönthet, hogy teljes mértékben visszavonul a biztonságos fiktív kapcsolatok világába. Ebből a befelé fordulásból következhet aztán egy ördögi kör, ahol az elzárkózás miatt végleg leépül minden valós kapcsolata és bezárja magát a fikcióba. Innen aztán már csak egy lépés az online és offline házasságok megvalósulása.

Bizonyos szempontból ez az érzelmi kötődés elvárás is a létrehozók részéről. Vegyük például a Twilight vagy A szürke ötven árnyalata népszerűségét. A marketinget leszámítva a siker oka az, hogy a végtelenül szürke, átlagos, semmitmondó női karakter szerepébe az olvasó azonnal beüljön, és felcserélje magát vele. Így az egész regény folyamán Edward barátunk a valódi átlagos lánnyal flörtöl és szövi egyre mélyebbre a kapcsolatát. A recept tökéletesen rájátszik a hölgyek titkos vágyálmaira és a fantáziájukban dédelgetett tökéletes férfi képre. Edward jóképű, népszerű, gazdag, művelt, erős, titokzatos, és rendelkezik egyfajta úriemberséggel, ami a komoly szándékaiban, tisztelettudó viselkedésében és a „konzervatív”, komoly elköteleződésében nyilvánul meg. Edward gyakorlatilag egy mesebeli királyfi modern kontextusra igazítva, aki eljön az átlagos lányért a lapokon keresztül, ahogy ő mindig is vágyott rá.

Legközelebb tehát

Legközelebb tehát, amikor Big Bang Theory-t nézel, Éhezők viadalát olvasol, vagy arról fantáziálsz, hogy vajon mi fog történni a megbeszélt randin, emlékezz arra, hogy:

(Részletek az előző bejegyzésből).Többek között azért veszel részt ezekben a képzeletbeli világokban, mert mint minden emberi élőlény motivációt érzel arra, hogy olyan tevékenységeket végezz, amik behangolják, szervezik, fejlesztik a kognitív rendszereidet és képességeidet. Az agyad legalábbis úgy gondolja, hogy ezzel ezt teszed, ezért jutalmaz téged érte.

Emellett ezekre az elmebeli reprezentációkra az érzelmekért felelős rendszer működésbe lép és aktivál különféle érzelmeket, amik ebben az összefüggésben olyan fölérendelt pszichikai programok, amik koordinálják és a feladatnak megfelelően szervezik a számtalan mentális képességedet.

Emellett még egy fontos komponens az ember elmeteóriás képessége, ami miatt szintén motivációt érzünk ezekre a tevékenységekre, illetve élvezzük is őket, de ez már nem fért bele a cikk kereteibe.

Te mit gondolsz? Írd meg a véleményed a cikk alatt!

Ha tetszett a cikk, dobj egy lájkot, vagy lájkold a blog facebook oldalát jobb oldalt felül, ha nem akarsz lemaradni a legújabb infókról!

Források:

MELLMANN, KATJA (2006). Az irodalmi szöveg érzelmi hatása. A „fikció paradoxonának” evolúciós pszichológiai megoldása. In Horváth Márta et al (eds.). A művészet eredete (pp. 118-141). Budapest: Typotex.