Idézetes képek, képposztok, ilyen-olyan vagy tesztek - Az önreprezentáció csapdái
A képposztok, idézetes képek és az ilyen-olyan vagyok tesztek mindennapi ismerőseink a facebookon, bár ismerőseink napi posztolása nem mindennapi következménnyel járhat, ha emiatt töröljük őket.
Miért olyan népszerűek a képposztok és idézetes képek?
Miért írnak egyesek idézetet minden képhez, amit kitesznek magukról?
Miért ömlik a szánkba millióféle kérdőív kitöltésnek az eredménye?
"Mindenki annyi, amennyinek látják, tükörénjeink éppúgy fájnak, mint a valóságos”
Babits Mihály
Az vagy, amit megeszel kiposztolsz
Tengernyi szakirodalom, cikk és publikáció foglalkozik annak vizsgálatával, hogyan menedzseljük online tevékenységeinket, és hogyan alakítjuk ki azt a képet magunkról, amit másoknak mutatni szeretnénk. A személyes identitás és a társadalmi, illetve szociális identitás mellett a közösségi oldalak forradalmával megjelent az online/digitális identitás fogalma.
Ebből az elmélettengerből nekünk elegendő az az egyszerű megállapítás, miszerint online képünk kialakítása során is igyekszünk alapvetően pozitív képet mutatni a környezetünknek. Szerepeket, értékeket, gondolatokat, tulajdonságokat és ezek mellett persze a szó szoros értelmében vett képünket is posztoljuk, lehetőleg pozitív visszacsatolások reményében.
A Maslow piramis által meghatározott szükségleteinket igyekszünk a digitális világban is kielégíteni. Maslow elméletének negyedik pilléreként az alapvető fiziológiai szükségletek, a biztonság és a szeretetkapcsolatok után egyik alapvető emberi szükségletünk, hogy elnyerjük mások tiszteletét és megbecsülését. Ehhez pedig szorosan kapcsolódnak a kognitív szükségletek: tudni, érteni, és megismerni, illetve a legmagasabb szint az önmegvalósítás szintje, ami magában foglalja az önkifejezést, a bennünk rejlő lehetőségek megvalósítását és az énazonosságot.
A facebook tökéletes terepet kínál erre, ugyanis míg a face-to-face kommunikációk esetében teljes létező, koreografálatlan valónkkal veszünk részt, ami azonnali reakciókat kíván, addig a facebook esetében alaposan és ráérősen tervezhetjük és szervezhetjük a képet, amit sugallni akarunk magunkról.
Objektifikáció – Úgy mond el a véleményed, mintha nem te mondanád
Noha szeretnénk önmagunkról pozitív képet festeni és mások által ezt megerősíteni, ez igen bonyolult feladatnak tűnik, hiszen nem zenghetünk dicshimnuszokat magunkról egy-egy posztban. Ráadásul saját belső gondolataink, véleményünk és értékeink kifejezése frusztrációt okoz, mert mindig fenn áll a veszélye, hogy mások nem úgy gondolják és elutasítják. Ez jelentősen rombolná az önbecsülésünket, ezért aztán különféle taktikákhoz folyamodunk ennek elkerülése érdekében.
A képposztok és idézetes képek első ránézésre alkalmas eszköznek tűnnek. Megszoktuk, hogy nagy emberek nagy gondolatait szokták idézni, így az idézetet, mint olyat, körüllengi egyfajta pozitív konnotatív buborék olyan jelentésekkel, mint: művészi, igényes, sokatmondó, frappáns, gyönyörű, intellektuális, érzelmes, stb. Az erejük abban rejlik, hogy különféle jelenségeket, gondolatokat, egész érzésvilágokat képesek egy mondatba tömöríteni. Az idézeteket persze tudatosan/tudattalanul olyan célra is használják, hogy ezeket a jelentéseket önmagukhoz társítsák a posztolás által, tehát ők legyenek művésziek, intellektuálisak, kifinomultak, és így tovább. Erről a fajta jelentéstársításról egy előző bejegyzésben bővebben is olvashatsz a selfie és twerk kapcsán.
Az utóbbi időben azonban az idézetek erőteljes transzformáción mentek át. Az idézetes képek egyre ritkábban tartalmaznak hagyományos idézeteket, inkább népi bölcsességeket, olyan közszájon forgó tudásokat, tapasztalatokat, aminek a segítségével próbálunk a mindennapokban eligazodni. Ezek sokszor vicces, frappáns, elgondolkodtató kis szösszenetek, amik virtuális közmondások formájában adják tovább a gondolatainkat.
Onnantól kezdve viszont, hogy a képszerkesztés bárki által elérhető eszközzé vált, a képeken látható gondolatok közhelyes, banális, triviális üzenetekké transzkódolódtak. Elvesztették a varázslatukat, és egyszerű énközléssé profanizálódtak.
A képen látható sorokat szöveges formában is közzé lehetne tenni valakinek a hírfolyamában. Akkor viszont a szemlélő egy belső, saját, intim közlésként értelmezné, és a közlő szempontjából fennállna az a veszély, hogy az általa közölt gondolatot - és ezzel őt magát is - támadás érheti. A szöveges képek viszont fenntartják azt az illúziót, hogy ez nem egy énüzenet, hanem egy közkézen forgó bölcsesség. Azt a látszatot kelti, hogy a posztoló csupán fogott egy képet az internet végtelen igazsághalmazából, és csupán meghívta az adatlapjára. Az illúzió része a vizualitás, ami magában foglalja a „művészi” háttérképet, gyakran elhomályosítva, és magát a szöveges üzenetet is. Ez a nem túl régen kialakult digitális konvenció aktiválja bennünk azt a látszat érzést, hogy itt valami magasabb rendű, valami irodalmi, valami művészi történik.
Mivel ilyen formában van, egy mindenki által legalizált igazságnak tűnik, ráadásul ő sem lesz támadható, hiszen „ez csak egy kép”. Az idézetes képek tehát oly módon objektivizálnak, hogy szimbolikus tárgyi igazság illúziójaként állítják be az egyéni véleményeket.
Az idézetek egy másik felhasználási módja a jusztifikáció. Bárki számára ismerős lehet a jelenség, mikor egy ismerősünk – főként hölgyek – úgy posztolnak magukról egy képet, hogy mellé egy idézetet társítanak. Az idézet itt a megokolás funkcióját tölti be, azaz asszociációs kapcsolat létrehozásával legalizálja a kép puszta létét. Magunkról fotót feltölteni, amin látványosan esztétikusan nézünk ki – csöcsös, bikinis, pretty outfites képek – narcisztikus tevékenység lenne, és mi félünk a megbélyegzéstől. Az idézet általi jelentéstársítás viszont nem csak jelentéssel telíti, hanem szinte művészi szférába emeli a képet. Úgy láthatjuk, hogy a posztolás oka főként az üzenet átadása, és a kép pusztán vizuális támogatásként jelenik meg, ám a valóságban ennek pont az ellenkezője történik. Egyik ismerősöm frappáns megfogalmazása szerint: az idézet mint álkulturális szöveg legalizálja a fotó erotikus voltát.
Aki mégis idézetes profilképet szeretne, ötleteket tud gyűjteni a gyakorikérdések.hu egyik bejegyzéséből.
Ilyen-olyan tesztek mint burkolt önjellemzések
Brit tudósok szerint ha nem ismerősek számodra a „melyik csillag vagy?” és „melyik tánc ír le téged” típusú játékos posztok, akkor 40%-al kisebb a valószínűsége, hogy az agyfasz nevű betegség áldozata leszel.
Az ilyen-olyan tesztek egyszerre burkoltabb és nyíltabb reprezentációk önmagunkról. Burkoltabbak, mert elrejtették őket egy „játékos-vicces” feladatkitöltősdiben, és az egyes személyek jellemzése olyan témákba van csomagolva, mint az előbb említett tánc, csillag, kutya, színész, mesehős, stb. Nyíltabbak, mert az eredmények tényleges direkt tulajdonságok a teszt kitöltőjéről.
Tudjuk, hogy ezek a tesztek banálisak és semmitmondóak, mégis megnézzük és posztoljuk őket, de miért?
Mindannyian szeretnénk tudni, hogy milyenek is vagyunk valójában, és azt is szeretnénk tudni, hogy mások mit gondolnak rólunk. Kiírni facebookra viszont legalább annyira ciki lenne, mint a „lájk és megmondom: esély, arc, 10/?,stb” tini bullshitek. Élőben is különféle kommunikációs cselekhez folyamodunk és csak ritka esetben és nagyon közeli személlyel kezdjük el egymás lényeges tulajdonságait boncolgatni, de az online nyilvánosság terében ez teljességgel lehetetlen. Ezek a játékok azonban kiváló alkalmat nyújtanak, hogy mégis megtegyük. A teljesség igénye nélkül néhány példa:
- Mi nem fog soha megváltozni benned?
- Mennyire vagy érett/éretlen?
- Női vagy férfi agyad van?
- Valójában milyen temperamentumod van?
- Mi a legdominánsabb jellemvonásod?
- Milyen magas az érzelmi IQ-d?
- Mit árul el rólad a körömlakkod színe?
- A szóhasználatod alapján mit gondolnak rólad az emberek?
- Ki a lelki ikerpárod?
- Mennyire vagy makacs/különös?
- Melyik mondás írja le legjobban az életed?
- Milyen típusú feleség vagy?
- Milyen típusú anya vagy?
- Mennyire vagy érzelmileg kiegyensúlyozott?
Talán jogos a vád: „miért kell itt Freud-i mélylélektani elemzésnek alávetni pár játékot, és belemagyarázni mindenfélét? Ez csak fun és kész, vicces kis szórakozás. Még a végén kiderül, hogy azért töltöttem ki a „mi az indián neved?” tesztet, mert anyám nem szoptatott elég ideig.”
Persze biztosan van szórakozás faktora is ezeknek, ugyanúgy ahogy mondjuk egy valóságshow esetében. Aki utálja és ostobaságnak gondolja, megnézi, hogy konstatálja újra hogy az, meg persze, hogy bosszankodhasson egy jót. Aki pedig szereti és relevánsnak találja, az meg azért nézi meg. Emellett ezek olcsó, agyzsibbasztó, kétkattintásos szórakozásként is üzemelnek, amivel el lehet ütni az üresjáratokat két chatelés között.
Ugyanakkor az, hogy ezeket az elemzéseket közszemlére is tesszük, beemeljük a szociális térbe és átadjuk a nyilvánosságnak fogyasztásra, azt takarja, hogy valami célunk van vele. Valójában ezek a kérdések releváns kérdések önmagunk felfedezése kapcsán. Pont ezért vagyunk kíváncsiak, hogy mit mondanak, és ezért posztoljuk az eredményt, vagy játsszuk addig, amíg olyan eredményt nem kapunk, ami már posztolható. Mikor valaki kiteszi, hogy „haha, de vicces, az lett az eredményem, hogy rendkívül magas az érzelmi IQ-m”, akkor valójában azt mondja: „igen egyetértek, én is így gondolom, hogy magas az érzelmi IQ-m, és szerintetek így van?”
Burkoltan, közvetetten kikérheted mások véleményét arról, hogy milyen anya vagy, milyen feleség, milyen domináns jellemvonásod van, mennyire vagy érett, makacs, különleges és így tovább.
Emellett minden olyan gondolatot, érzést, tulajdonságot, amit egyébként ciki lenne közölni, a játék segítségével megteheted, mert biztosítja a kontextust hozzá. Elég kurvásnak/kihívónak tűnne, ha kiírnád facebookra, hogy szingli vagy és nyitva van a húspiac. Viszont ehelyett kitöltheted a „meddig leszel még szingli?” játékot, az eredményt posztolhatod: „haha de vicces eredmény jött ki”, és meg is van a kontextus, amiben feddhetetlenül tudtad közölni az információt.
Ezek a játékok ráadásul még csak nem is hatékonyak, mert az esetek többségében érdemi reakció nem születik rájuk.
Viszont egy tréning keretében, megfelelő felkészültségű és szakmai hátterű trénerrel akár releváns önismereti játékokként is szerepelhetnének, hisz megvan az a képességük, hogy a témának hála, közvetetten, áttételesen késztetnek gondolkodásra önmagunkról. Ahogy Boldizsár Ildikó meseterápiás foglalkozása esetében az érzelmeinket a mesehősök segítségével jelenítjük meg, externalizáljuk őket, és így könnyebb a velük való munka, ugyanezt szuperhősökkel, filmkarakterekkel vagy állatokkal is meg lehetne tenni.
