Verseket, novellákat, regényeket, képregényeket olvasunk, szappanoperákat, sorozatokat, filmeket, animációs filmeket nézünk, társasjátékozunk és fantáziálunk minden nap. Mi a közös ezekben a tevékenységekben? Mind fiktív világokba kalauzol el minket. Noha minden egyes műfajnak megvannak a realisztikusabb változatai – dokumentumfilmek, tudományos könyvek – ezek is alkalmazzák a történetmesélés eszköztárát, és a valósághű információ egyáltalán nem szükséges kritériuma a sikeres narratívának.

Nagy gondot okoz az evolúciós pszichológusoknak a fikció magyarázata, ugyanis látszólag érthetetlen, hogyan lehetett adaptív az ember számára képzelt világok létrehozása és befogadása. Annál is inkább, mivel olyan humán univerzáléról van szó, ami minden emberi közösségben megjelenik.

Arra a kérdésre, hogy miért vagyunk oda annyira a fikcióért, talán azt mondhatnánk, mert élvezzük: szórakoztatóak, érdekesek, érzelemgazdagok és így tovább. Ez viszont a magyarázatnak csupán olyan triviális lépcsőfoka, amelynek mögé kell néznünk. A valódi kérdés az:

Miért élvezzük, miért tartjuk érdekesnek az olyan – kvázi hamis – információk befogadását, amik nem létező dolgokról szólnak?

Hogyan lehet ez az ember számára adaptív evolúciós eszköz?

A fikció 4 alappillére

Mielőtt megválaszolnám ezeket a kérdéseket, nézzük meg mik az általános jellemzői a fiktív tartalmaknak.

John Tooby és Leda Cosmides 4 pontban foglalják össze a fiktív tevékenységek jelentőségét.(Cosmides, 2001)

Kulturálisan univerzális, fajunkra jellemző jelenség, hogy fikciós, elképzelt világokban kalandozunk, és szabadidőnk jelentős részét ez tölti ki.

Ha a történetmesélés csupán elszigetelt jelenség lenne, vagy csak a társadalom szűk rétegének lenne a kiváltsága, senki sem érezné fontosnak a kérdés kutatását. A történetek azonban mindenütt felbukkannak, ahol az ember is: minden kultúrában idejük nagy részét történetek hallgatásával és mesélésével, képzeletbeli szerepek eljátszásával, és kitalált világokról való töprengéssel töltik. Csak míg a dél-amerikai őserdőben esténként az idősek meséjét hallgatják, addig nálunk a kereskedelmi tévécsatornák mesélnek Berényi Miki legújabb kalandjairól, vagy habzó szájú fórumozók esnek egymásnak, hogy eldöntsék: Goku vagy Superman az erősebb?

Ez az elfoglaltság természetéből adódóan élvezetes számunka noha látszólag haszon nélküli tevékenység.

Noha közvetetten számos hasznos információhoz lehet jutni fiktív tartalmak fogyasztása közben, elég nehéz megmagyarázni, miért jó az nekünk, ha megtudjuk, hogy Bella Edwardot vagy Jacobot választja. És noha a Büszkeség és Balítélet számos érdekes információt hordoz a 19. század eleji társadalmat illetően, aligha akad olyan tini lány, aki társadalomtörténeti ismeretei bővítésének céljával venné a kezébe a könyvet, és nem azért, hogy megtudja melyik lány esik szerelembe és kivel. (Jóindulatú a feltételezés, hogy sokan Miss Elizabeth Bennet kalandjait választják Belláéi helyett. )

Olyannyira természetesnek tűnik ahogy hétről-hétre remegve várjuk a Trónok Harca következő epizódját, hogy fel sem merül bennünk, hogy annak magyarázatára szükség lenne. Azonban ezek az élmények semmit sem jelentenének nekünk, ha elménknek nem lennének olyan jutalmazó rendszerei, amik éppen ezekre reagálnak. A kérdés tehát az, miért épül fel úgy az elme, hogy érdemesnek találja jutalmazni Fantáziában tett kirándulásainkat.

A fikcióval való foglalatoskodás közben az álomhoz hasonlóan érzelmi rendszereink bekapcsolnak, végrehajtó rendszereink viszont kikapcsolnak.

Az álmokhoz hasonlóan a legkülönfélébb érzelmeket éljük át, mégsem teszünk semmit, sőt annál kevésbé figyelünk a saját testünkre, minél inkább beleéljük magunkat. A képernyőn nekünk támadó oroszlán félelmet vált ki belőlünk, mégsem rohanunk ki a moziteremből. De őseinket miért nem ette meg az oroszlán, amíg ők lenge öltözetű hölgyekről szőttek pikáns képzeteket?

Az embernél egy speciális kognitív gépezet fejlődött ki arra a feladatra, hogy elmerüljünk ezekben a világokban.

A gyermekek mintha-játékát olyan alapvető kognitív teljesítménynek tartják a szakemberek, hogy ha hiányzik, azt neurológiai károsodás jelének tekintik. Vannak olyan autista gyerekek, akik annak ellenére, hogy normális IQ-val rendelkeznek, nem képesek a színlelésre, és vannak olyan súlyos kognitív rendellenességgel szenvedők, akik képesek rá. A mintha-játék normálisan fejlődő gyermekeknél minden kultúrában 18 hónapos korban jelenik meg abban az időszakban, amikor elkezdik felismerni, hogy mások külön elmével rendelkeznek.

A motivációs és esztétikai preferenciarendszer

Az evolúcióelmélet szerint minden élőlénynek motivációt kell éreznie arra, hogy olyan tevékenységeket végezzen, amik az adaptivitás irányába változtatják meg a dolgokat. A szerzők úgy vélik, hogy az emberben is kialakult egy olyan motivációs rendszer, ami jutalmaz minden olyan tevékenységet, ami adaptív volt őseink számára. Az adaptív dolgokat három részre oszthatjuk:

Változás a környezetben.

Sokféle viselkedés tartozik ide: szexualitás, együttműködés, csecsemő táplálása, társadalmi elismerés, élőhely kiválasztás. Evolúciós szempontból nézve azért találjuk kívánatosnak az ellenkező nemű külsejét, hogy motivációt érezzünk a szaporodásra. Elhíresült a férfiak körében végzett kutatásokból származó „nagy keblek” és a „70%-os csípő-derék arány” csábító hatásának elmélete, ugyanis ezek azt jelzik tudat alatt, hogy a nő(stény) biztonsággal világra tudja hozni az utódot, és táplálni is tudja majd. Egy előző bejegyzésben volt szó a presztízs kérdéséről a celebekkel kapcsolatban, ami nem más, mint társadalmi elismerés. Kutatások bizonyítják azt is, hogy a nőkben oxitocin – kötődésért felelős hormon – szabadul fel minden szoptatás alatt, ezzel elősegítve a kötődés kialakulását anya és gyermek között. Mindezek olyan evolúciósan belénk kódolt programok, amik reflexszerűen megjelennek, és hozzájárultak a túlélésünkhöz.

Változás a testben.

Ilyen az evés, nyújtózkódás, alvás, nem célirányos testmozgás, kiválasztás, hányás, és így tovább.

Változás az elmében.

Itt érkeztünk el a téma szempontjából fontos ponthoz, ugyanis motivációt érzünk olyan tevékenységek végzésére is, amik fitnesznövelő változásokat okoznak az agyban: játék, tanulás, fiktív tartalmak használata és talán az álmodás is. Az emberi fejlődés egyik legproblematikusabb pontja az agy életen át tartó fizikai és információs szervezése. Az agy rendkívül bonyolult szerkezet, és az evolúció során számtalan képességet, funkciót, modult fejlesztett ki a túlélés szolgálatában. Az elmének rendkívül sok feladatot kell ellátnia a szenzoros érzékeléstől a nyelv használatáig, a társas intelligenciától a szexualitásig, és így tovább. Minden modulnak eltérő struktúrát kell kifejlesztenie az eltérő feladatok megoldására, ezért minden más testrészünknél nagyságrendileg bonyolultabb az agy összeállítása és karbantartása.

Ebből adódik, hogy az embernek motivációt kell éreznie arra, hogy olyan tevékenységeket végezzen, amik fejlesztik, beállítják vagy behangolják az agy neurokognitív rendszereit. Példaként a gügyögést, a játékos verekedés és a fogócskát hozzák fel.

A neurokognitív adaptációkat illetően két üzemmódot különböztethetünk meg: a funkcionális és a szervezési üzemmódot. A funkcionális a konkrét végrehajtást végzi, míg a szervezési üzemmód az elme esetében segít felépíteni az adaptív elme áramköreit, és ellátja olyan információkkal, reprezentációkkal, amelyekre szüksége van az adaptív működéshez.

A szervezési üzemmódot figyelembe véve magyarázatot találhatunk az evolúció szempontjából látszólag értelmetlen viselkedésekre. Ugyanis ilyenkor nem valamilyen külső cél elérése a fontos – gyermekgondozás, szexuális partner megszerzése, táplálkozás – hanem azoknak a neurokognitív rendszereknek a felkészítése, amik a funkcionális üzemmódban fognak működni a külső célokra irányulva. Ezért a kitalált világokban való kalandozás – ami látszólag haszontalan – valójában „előre dolgozik”, és felkészíti az agyat a tényleges feladatvégzésre, tehát evolúciósan rendkívül hasznos. Természetesen az ilyen örömet okozó agyfejlesztő tevékenységek csak akkor vonzóak, amikor az ember biztonságban van, jóllakott, nincs lehetőség szaporodásra, illetve nincsenek más korlátok.

Narratívák mint elmefejlesztő eszközök

A szerzők szerint tehát a fikció narratív formában tartalmaz reprezentációkat, amik azért kötik le a figyelmünket, azért értékelünk és adjuk tovább, mert ezeknek a reprezentációcsomagoknak erőteljes szervező ereje van az agyunkra nézve, még ha szó szerint nem is igazak.

A mentális reprezentációk magas szintű használata az ember számára olyan evolúciós fegyvernek bizonyult, ami hozzájárulhatott a domináns fajjá válásához. Az embert leszámítva az élőlények csupán az itt és most világával rendelkeztek, tehát csak a személyes megtapasztalás segítségével tudtak információhoz jutni. Az ember viszont a képzelet és a narratív forma segítségével korlátlan tapasztalatot képes gyűjteni.

Képzeljük el, hogy sétálunk egy erdőben és egyszer csak egy medve áll előttünk. Noha soha nem történt ilyen velünk (szerencsés esetben), a meglévő reprezentációink alapján (medve, erdő, sétálás, stb) meg tudjuk teremteni, és egyben át is tudjuk élni. Ezek után végtelen számú történést és végkifejletet tudunk megalkotni és kvázi „megtapasztalni”. Egyúttal minden, amit elképzelünk lehetséges cselekvési programként el is raktározódik az elménkben, tehát egy éles szituációban már rendelkezésre állnak. Az információnak, tudásnak, cselekvési programoknak ez a fajta akkumulációja olyan páratlan rugalmasságot teremt az emberi faj számára, amivel semmilyen más faj nem rendelkezik.

Ezt a képességet a mindennapokban is használjuk, hogy kipróbáljuk a szituációkat, mielőtt belekerülnénk. Elképzelünk állásinterjút, felvételit, vizsgát, randit, lefuttatjuk a lehetséges eseményeket, gondolatkísérleteket végzünk.

Még jelentőségteljesebb ez a gondolat, ha számításba vesszük, hogy az agyunk nem képes megkülönböztetni az elképzelt és a valóságos eseményeket.(Doidge, 2011) Doidge szerint idegtudományi szempontból nincs különbség egy cselekvés elképzelése és annak tényleges végrehajtása között, ugyanis amikor ténylegesen látunk valamit, mondjuk egy a betűt, az elsődleges látókéreg lép működésbe, ugyanúgy, mint akkor, ha pusztán elképzeljük azt.

Amikor tehát elképzeljük, hogy nagy közönség előtt adunk elő, vagy kedvesünkkel szerelmeskedünk, az érzelmi rendszereink reagálnak, az izgalom testi „tünetei” megjelennek, hiszen az agy valóságosnak érzékeli azt. Mindeközben az agy folyamatosan gyűjti az információkat az érzékelő receptorsejtekből, és rájön, hogy otthon fekszünk az ágyunkban, senki nincs körülöttünk és nem is érint meg senki, ezért nem futunk ki a szobából, vagy kezdjük taperolni a semmit. De erről részletesebben a következő bejegyzésben írok, ahol azt fogjuk megnézni, hogyan érezhetünk érzelmeket fiktív karakterek és események megtapasztalása közben.

Vagy gondoljunk egy vadászó-gyűjtögető csoportra, akik több száz életnyi tapasztalatot tudnak átadni pusztán szavak, azaz történetek segítségével. Egy gyakorlati példa szépen mutatja be ennek a hasznosságát: az Andaman és Nicobar szigeteken élő bennszülött Onge törzs tagjai a 2004-es cunami előtt olyan jelenségekre lettek figyelmesek, amiket a sok száz éves törzsi történeteikben szerepeltek az „emberevő hullám”-ról. Ennek a kulturálisan öröklődő törzsi tudásnak köszönhetően azonnal magasabb területekre menekültek, és senkinek nem esett bántódása.

Nem is túl régen olyan lényekből fejlődtünk ki, akiknek szintén csak az egyéni megtapasztalásra volt lehetősége. Ennek eredménye, hogy manapság is egyes szám első személyben szeretjük az információkat megkapni. Sokkal jobban kedveljük azokat a tankönyveket, ismeretterjesztő szövegeket, amiket „valakinek a szájába adnak” – szemben a nyers enciklopédikus tudással –  így belehelyezkedve az ő személyébe vele együtt élhetjük át a tapasztaltakat, és raktározhatjuk el az információkat.

Tooby és Cosmides 4 pontját keresztül újra összefoglalva tehát:

1. Humán univerzálé, hogy fikciós világokban kalandozunk.
2. Azért tesszük ezt, mert élvezetet okoz, noha látszólag haszon nélküli tevékenység. Csak látszólag, hiszen ezek szervezési üzemmód funkciót látnak el, tehát behangolják és megszervezik a különféle kognitív rendszereinket és képességeinket. Az agy pedig önjutalmazó rendszer lévén ezeket a fejlesztő tevékenységeket jutalmazza.
3. Miközben ezt tesszük, érzelmi rendszereink aktívak, végrehajtó rendszereink pedig inaktívak annak érdekében, hogy a fiktív tartalmakat ne kövesse valós cselekvés.
4. Ezeket a képességeket egy speciális kognitív gépezet teszi lehetővé, aminek része a motivációs és esztétikai preferenciarendszer, illetve az elmeteória képessége.

Ez azonban csupán töredéke a kutatásoknak, csak úgy, mint a történetek szerepének az ember fejlődésében. Egész tudomány – a narratív pszichológia – foglalkozik a kérdéssel, könyvtárnyi szakirodalommal a háta mögött. De a gondolatmenetünk szempontjából sem értünk a végére a magyarázatoknak. Hátra van még az elmeolvasás képessége, amivel minden neurotipikus ember rendelkezik, és egyike azoknak az adaptációknak, ami az emberi fajt sikeressé tette. Emellett fontos kérdés, hogy hogyan és miért táplálunk érzelmeket fiktív karakterek iránt? A következő cikkben ezeket válaszolom meg.

Neked mi a kedvenc kitaláld világod? Hova "költöznél be" ha tehetnéd?

Te mit gondolsz? Írd meg a véleményed a cikk alatt!

Ha tetszett a cikk, dobj egy lájkot, vagy lájkold a blog facebook oldalát jobb oldalt felül, ha nem akarsz lemaradni a legújabb infókról!

Források:

John Tooby, Leda Cosmides (2001). Szépség és mentális rátermettség. Építőkövek az esztétika, a fikció és a művészetek evolúciós elméletéhez. In Horváth Márta et al (eds.). A művészet eredete (pp. 77-101) Budapest: Typotex

Doidge, Norman (2011). A változó agy. Elképesztő történetek az agykutatás élvonalából. Budapest: Park.