Pár napja jelent meg a partyzoo.hu-n egy cikk az „Igénytelenség országa” címmel, amit azóta már több mint 11 ezren olvastak. Noha a cikk érdekes témákba nyúl bele: a hazai zenei popkultúra és a celeb világ területére, a feldolgozás banális.
Nem is feldolgozás vagy leírás ez, igazán a cikk titulust sem érdemli meg. Inkább csak egy felkiáltás, olyasfajta monológ, amit bölcselkedő kocsmafilozófusoktól lehet hallani hajnali 2 tájékán. Az említett jelenségeket nem fejti ki, nem mutatja be, nem részletezi. A megoldás a végén egy kis közhelybonbon némi költői kérdéssel tálalva.

A téma maga viszont mindenképpen említésre méltó. Amellett, hogy érdekes, rendkívül komplex is; ezért én csak a celebek kérdésével foglalkozom, és azt is csak szociálpszichológiai, illetve evolúciós pszichológiai szempontból közelítem meg.

Miért okoz örömet számunkra a bekukkantás mások magánéletébe?

Miért követünk és imádunk sztárokat, és miért celebeket, akik legtöbbször semmilyen értékelhető teljesítményre nem képesek?

Miért nem hagyja a média a fenébe ezeket az embereket, és fektet hangsúlyt valódi, értékelhető teljesítményt nyújtó emberekre?

A celeb hírek olyanok, mint a foci meg a politika

Látszólag mindenki ért hozzá, ezért kiváló táptalajt nyújtanak a társalgáshoz. Az ismerőseinkkel a közös ismerőseinket beszéljük ki, az idegenekkel szintén: a celebek szolgálnak közös ismerősként, akikről lehet beszélni, botránkozni, felháborodni. Ez a fajta közös szórakozás megteremti a hangulatot, és lerombolja az alapvető szociális barikádjainkat.

Emellett terepet biztosítanak ahhoz, hogy összevessük az értékrendjeinket. A celebek botrányain keresztül kifejthetjük a véleményünket a szociális szabályokról és értékekről, meghatározhatjuk az erkölcstelen viselkedést, és megerősíthetjük egymást abban is, hogy hasonlóan gondolkodunk. A celebek gyalázása olyan, mint egy rituális megszégyenítés önnön szórakozásunk és lelki stabilitásunk megteremtésére.

Pletykálok, tehát vagyok

Robin Dunbar antropológus szerint a tetvészkedést (grooming) váltotta fel a pletykálkodás (vocal grooming), mivel az emberi csoportok soha nem látott méretűre nőttek. A tetvészkedés már nem volt elég hatékony eszköz a szociális kapcsolatok ápolására a korlátozott kapacitása miatt, míg a pletykálkodással egyszerre sok embert el lehetett érni.

Robert Wright The Moral Animal című könyvében azt mondja, azért foglalkozunk annyit a celebekkel, mert tudni, hogy ki alszik kivel, ki mérges kire, ki csalt meg kit, információs előnyt jelent számunkra a szociális lehetőségekről: hozzáférésről a szexualitáshoz és az alapvető javakhoz. Az agyunk nem tesz különbséget a között, hogy olyanokról halljuk a pletykát, akit ismerünk, vagy olyanokról, akiről csak egy képet látunk az újságban.

Tinédzserek és identitáskeresés

A tinédzserek számára különösen fontos különféle szerepeket és tulajdonságokat kipróbálni, hiszen ebben a korban személyiségük még formálódóban van. Persze ki más nyújthatna jobb példát, mint egy híresség? A fiatalok is arra vágynak, hogy ismerjék és elismerjék őket, tehát próbálnak mintákat és szerepeket gyűjteni, és mivel a híres emberek sikeresnek tűnnek, jó ötletnek tűnik őket másolni.

A tinédzserek  intenzívebb rajongása tehát saját bizonytalanságukban ered, ez pedig még inkább sebezhetővé teszi őket.

Bárcsak én tehetném

A celebek iránti érdeklődés a saját életünkön való képzelgésből ered. Szeretjük elképzelni, hogy gondtalanabb, egyszerűbb, kielégítőbb, élvezetesebb életet élünk. Erre mintegy válaszként jelennek meg hírek celebekről, akik elérték mindezeket, és ez erős érzelmi választ vált ki belőlünk. Ez lehet irigység, megvetés, gúny épp úgy, mint csodálat vagy vágyakozás.

Férfiak számára Dan Bilzerian pókermilliárdos extravagáns, provokatív élete szolgáltat ilyen jellegű ingerekkel. Ki ne szeretne luxusprostikkal, alkohollal, (kokainnal) tömött magángépén elrepülni a világ különböző tájaira, egész életében nyaralni, tankot vezetni és féktelenül duhajkodni? Az, hogy valaki eléri ezt a „paradicsomi” állapotot, felkorbácsolja az érzelmeinket és beindítja a fantáziánkat.

A legszebb öröm a káröröm

A celebek botrányairól szóló hírek elárasztják az erre szakosodott médiaszolgáltatókat. Nézni a gazdag és híres embereket, ahogy elcseszik az életüket, szakítanak, leégetik magukat, botrányba keverednek, azért okoz örömet, mert ezáltal felsőbbrendűnek érezhetjük magukat, vagy legalábbis kevésbé alsóbbrendűnek. Még ha szívás is az élet, azért nem annyira, mint annak a drogos kurvának, vagy annak a baromnak, aki eltőzsdézte a vagyonát.

Ez adja a táptalajt a „sztárok smink nélkül” és „xy a tengerparton, ő is csak átlagos” jellegű cikkeknek, hisz azt az érzést kelti bennünk, hogy ők is csak emberek, semmivel sem jobbak vagy különlegesebbek akármelyikőnknél. A valóságshow-k agyoniskolázott szereplői felett is diadalt arathatunk, és megállapíthatjuk: mennyivel erkölcstelenebbek és ostobábbak, mint mi.

Sebestyén Balázs nem tipikus celeb, hiszen már sok mindent letett az asztalra, de a „Vundersőn és Zuperszexi” című műsor körüli gyűlölet-cunami szépen mutatja a „nehogy már neki minden sikerüljön” mentalitást. Nagyjából minden műsort sikeresen vezetett, amibe csak belefogott, ezután pedig előállt egy saját műsorral, amit vezetett is. A fél ország azt várta, hogy végre belebukjon valamibe, és a vágyuk végül teljesült is.

Éhezünk a narratívákra

George Lackoff a The Political Mind című könyvében azt mondja, éhezünk a történetekre, és agyunk előre van huzalozva a fogadásukra. A celebekről szóló sztorik megfigyelése szerint, gyakran olyan sablonokat követnek, mint a szegény legény gazdaggá válása, a tékozló fiú, csodálatos menekülés valamilyen bajból, vagy a rossz megbűnhődése. Ezekre azonnali érzelmi válasszal reagálunk, és csillapítják a sztorik iránti vágyakozásunkat.

Celeb hősök és Celeb Istenek

Daniel Boorstin történész szerint a celebek valamelyest a hősök és istenek pótlékaként működnek. Homéroszt vizsgálva arra jutott, hogy a görög istenek hasonlóak és hasonlóan viselkednek, mint celebjeink: egocentrikusak, hiúak, hivalkodóak, részegen randalíroznak, megcsalják a kedvesüket, megszegnek ígéreteket és folyamatos imádatot igényelnek. De amíg a görögök félelemmel vegyes tisztelettel szemlélték őket, addig manapság ez kiegészült a lenézéssel is.

Presztízs – celebség mint követendő példa

Jamie Tehrani a Durham egyetem szociális antropológusa szerint az élővilágban a szociális hierarchia a dominancián alapul, amit fizikai rátermettséggel lehet elérni, és ami félelmet, fenyegetést és erőszakot szül.

Az emberi társadalom az egyetlen, ahol kialakult a dominancia mellett a presztízs, amit nem erővel szereznek meg, hanem a társak önként adományozzák az adott egyed teljesítményének elismeréseként.

De miért született meg egy ilyen rendszer? Egyes elméletek szerint a kulturális adaptáció részeként fejlődött ki, ami lehetővé tette őseinknek, hogy jutalmazzák és felismerjék a kiemelkedő tudással és képességekkel rendelkező társaikat, hogy aztán tanulhassanak tőlük. Ezáltal az adaptív mechanizmusok és technikák gyorsabban terjedhettek, tehát növelték a csoport túlélését.

Ami különösen erőssé teszi ezt a fajta késztetést, hogy a modellkövetés a sikeres egyedekre vonatkozik, nem pedig azokra a specifikus tulajdonságokra, amik azzá tették. Különböző környezetekben pedig különböző hozzávalók kellenek a sikerhez, de a mechanizmus eredményeképpen csak másoljuk a sikeres emberek szokásait, tekintet nélkül a mögötte felmutatható teljesítményre.

Évezredekkel ezelőtt az elismert vadász mozdulatait követve az átlagos vadász valóban jobbá válhatott. Manapság az átlagos férfi az elismert férfit abban utánozza, amiben a legjobban tudja: óra, autó, ruházati cikkek, extravagáns életmód, stb.

A híresség fogalma összekapcsolódott a sikeresség fogalmával, amivel különféle tárgyakat is fel lehet ruházni, azáltal hogy a híres ember használja őket. Az átlagember pedig az adott tárgy megvásárlásával akar szert tenni a tárgy által hordozott tulajdonságokra.

Frank McAndrew, a Knox egyetem professzora szerint a nők főként nőkről szóról pletykákra, a férfiak főként férfiakról szólókra figyelnek oda. A saját nem preferenciája mellett inkább státuszban magasabbra, korban közelebb állóra és inkább negatív hírekre figyelünk. Ez az ösztönös információ gyűjtés biológiai előnyhöz juttat a kihívókkal szemben azáltal, hogy negatív hírekkel fegyverezzük fel magunkat az ugyanolyan genderű és magasabb státuszú emberről.

Miért nem hagyja a média a fenébe a celebeket? Miért emeli őket be a köztudatba, és miért foglalkozik velük annyit?

Pénz.

Ha ez a válasz nem lenne kielégítő, elég csak megnézni, melyik USA-beli lap a legkeresettebb és legjövedelmezőbb: a People, ami egy tabloid (bulvár lap). Az emberek veszik a pletykalapokat, a benne lévő híreket ráadásul relatíve könnyű előállítani. Minden médium minden felületének pénzt jelent hírességeket gyártani, azokat futtatni, akár kitalált vagy megrendezett történetekkel is.

Ha Magyarország az igénytelenség országa, akkor az összes többi is az. A celebek imádata nem hungaricum, hanem humán univerzálé.

Ez a téma rendkívül összetett, lehetetlen teljes képet adni róla, vagy egyértelmű igazságot tenni. Nem is vállalkozom rá, csupán erre az egyszerű körképre, mert ez a minimum, amit el kell mondani, ha már beszélünk róla.

És a megoldás? Az egyelőre nincs. Azt az olvasóra bízom.